Időnként ilyenek (is) vagyunk...?

Szerintem legalább is. Sokan gondolkodunk így időről, időre és mindig megfogadjuk, hogy holnaptól más lesz, másképp csináljuk majd, másképp gondoljuk majd. Egy darabig megy is, aztán azt látjuk, hogy ismét elölről kezdjük az egészet. Ki ki helyettesítse be magának ami rá jellemző, rá vonatkozik, változtasson évszámot, vagy rakjon és vegyen el belőle amit akar. 

A WMN oldaláról hoztam és azért nem linket szúrtam be, hogy ne kelljen  lapozni.

"Lusta vagy. Nem igaz, hogy nem látod be. Magyarázol itt az önmegvalósításról, keretekről, lehetőségekről és korlátokról, de igazából csak elképesztően lusta vagy.

Lusta vagy futni, mosogatni vagy elmenni végre nőgyógyászhoz. Lusta vagy belátni, hogy közelebb vagy már a harminchoz, mint a húszhoz, és ideje lenne elfogadni, felvállalni és felelősséget vállalni azért, hogy nő vagy. Nem… nőnek lenni nem azt jelenti, hogy most már géllakkot kenetsz a körmödre, hogy ne kopjon le folyton. És nem is azt, hogy kicsit jobban tudod, hogyan hat a hajdobálás a férfiakra.

Dühös vagyok rád, mert látom benned a lehetőséget. Dühös vagyok rád, mert nem engeded, hogy mások is igazán lássanak, félsz attól, ha nem vagy mindig irtójófej és kedves és figyelmes, akkor majd nem fognak szeretni. Pedig látod… szeretnek. Jó lenne, ha nem csupán két-három embernek mernél nemet mondani… vagy nem csak előttük vállalnád fel az árnyékosabb oldaladat. Mert így ők sokkal többet kapnak belőle, mint a másikból… pedig nem ezt érdemlik.

A tested is lehetőség. Basszus, lehet magyarázni önelfogadásról, és belekapaszkodni abba, hogy te „ilyen alkat vagy, erősek a csontjaid, a nagy mellhez has is jár”, de mindketten tudjuk, hogy nem hozod ki magadból a legtöbbet. Inspirálónak találhatsz más teltebb lányokat is, de ettől pontosan két napig szereted magad jobban. Persze lehet utálni a „vékony lányokat” (igen, ez neked egy külön kategória, egy rettegett arctalan tömeg, ami karcsú derekakból, lapos hasakból, és… te jó ég, micsoda vékony karokból áll, akikkel szemben örök vesztesnek érzed magad, amit rendkívül felnőtt módon megvetéssel teli indulatokkal kompenzálsz, és még véletlenül se lájkolod a bikinis fotóikat, akkor sem, ha amúgy jó fejek), de a lázadásodból nem lesz szeretet és elfogadás.

Mi lesz azzal, amit magadnak,vagyis inkább magadról álmodtál?

Hogy huszonnyolc évesen boldog leszel, magas és szőke (a magasat nem tudom hogy gondoltad, sajnos tizenhét éves korod óta nem nőttél egy centit sem), lassan készülsz az első gyerekedre, végre megtanulsz öltözködni, hiszen addigra nyilván megértetted már, hogy a villamoson utazó lányok kilencven százalékának miért olyan harmonikus a megjelenése. Tudom, még mindig azt hiszed, hogy ez a korral jár, hogy egyszer csak megvilágosodsz, és sikerül az alakodhoz megfelelő darabokat a pénztárhoz vinni, és végre olyan dolgokat tárolsz majd a szekrényedben, amiket fel is veszel. (Jesszus, a szekrényed egy külön beszélgetést érdemel, anyád kiborulna, ha egyszer beengednéd a lakásodba… és meglátná.) Azt hitted, hogy a stílusoddal együtt megtalálod majd azt is, mire vagy hivatott. Mert a rendkívül nárcisztikus, Disney-hercegnős világodban azt gondoltad, hogy majd valamit leteszel az asztalra. Mert különleges vagy. Ki különleges, ha nem te?!

Még mindig arra vársz, hogy a világ felfedezze, milyen fantasztikus is vagy te (és ha lehet, meg is mondja, hogy pontosan miben). Hogy egyszer majd csak jön valami, és akkor tudni fogod, hogy gyerekeket lovagoltatnál vagy vezetőket fejlesztenél szívesebben.

Várj, hangosabban! Ha sugdolózol nem hallom… Ja igen, az írás, az írás is még ott van benned mint vágy? Nem mondod, pedig már csomó ideje nem mutattad semmi jelét annak, hogy akarod még. Megállapodtunk benne, hogy tehetségtelen vagy, nem jön az ihlet, másokét kijavítani mindig sokkal könnyebb, és különben is, ki lenne kíváncsi bármire is, amit papírra vetsz? Ráadásul  azt is megbeszéltük, hogy amíg írásban sem tudod vállalni önmagad, és ezért mindig valakihez hasonlót próbálsz alkotni, semmi értelme az egésznek.

Szerintem kezdj el gyakorolni! Nem írásban, hanem az életedben. Mutasd ki, ha valami nem tetszik, ne mosolyogj arra, akire nem akarsz, szedd le a ragasztót a talpadról, és lépj, ha lépned kell.

Húzd ki magad! Senki sem szól helyetted, nem érted? Elképesztő: még mindig csak elvárod a világtól, hogy történjen neked, mert rettegsz a következményeitől. Igazából nem vállalsz felelősséget, pedig trénerként mindig ezt magyarázod… Lehet, hogy elcseszed, és lehet, hogy nem fog tetszeni neked meg másoknak, lehet, hogy rosszul döntesz, és kudarcot vallasz! Képzeld: megtörténhet, hogy nem fejezel be valamit, elmenekülsz, megbántasz másokat. De valahogy mégis közelebb lesz a valósághoz, mint ez a rózsaszínes illúzió, amit fenntartasz magad körül.

Derüljön ki most már az élet, különben belehalok az unalomba és a félelembe, hogy lekések a világról!

Ne haragudj, lehet, hogy ez most sok volt neked! Rémesen fogadod, ha véletlenül nem teszel meg mindenkinek mindent az elismerő szavakért. Köszönöm, hogy kiírhattam magamból! Egészen furcsa és üdítő volt végre őszintének lennem veled."

/Cikk:  http://wmn.hu/2016/09/22/ram-szoltam-kapd-mar-ossze-magad-anyukam/ /