Tegnap végre

eljutottam futni is. Nagyon kiosztottam saját magam, mert mindig elfelejtem, hogy futni milyen jó. Nagyon nehéz elindulni, mindig győzködnöm kell magam. Illetve nem is, amikor öt évvel ezelőtt - már öt?? - elkezdtem, akkor nagyon bennem volt a lendület, találtam fészbukon egy jó kis futós csoportot, nagyon motiváló tudott lenni, hogy ott olvashatom kiből mi lett, mennyi súlyfelesleggel kezdte vagy csak azért, mert akart magának rendszeresen valami sportot. Ki honnan indult, hova jutott, milyen versenyre jár vagy csak hobbi szinten, de rendszeresen, erőn felül teljesíti a maga által kigondolt célokat. Mentem sokszor minden nap, de egy héten ötször biztosan. Nagyon hamar meg is látszott az eredmény, számomra az egyik legjobb alakformáló sport, hamar jött a sikerélmény, a centik lefaragása könnyen ment, rettenetesen bennem volt az ezt akarom csinálni dolog. Rövid időn beül két ruhaméret lement rólam, úgy hogy szinte észre sem vettem csak a képeken láttam viszont, amik közben készültek rólam. Kilóban nem sok változás volt, persze ment le, de centikben sok és kisimult a hullámos combom, megemelkedett a löttyedt fenekem.  Mire kezdtem megbarátkozni az új énemmel, addigra egyik nyáron beütött a krach, annyira meghúzódott a vádlim, hogy még hetekkel később is bicegtem és fájt a bal lábam. Próbáltam közben futni, de alig pár méter után újból ez történt, úgy hogy nem mehettem. Még mindig bennem van az a nagyon rossz érzés, ami olyan volt, mintha egy nagyon vastag kötelet próbálna valaki eltépni és aztán hirtelen sikerül is. Rossz, bennem van még mindig. De már nem tántorít el, inkább jobban figyelek. Figyelek a bemelegítésre és a levezetésre, ilyenkor kicsit guggolok, hajlítok, nagyon lassan kocogok, inkább gyors gyaloglok, majd úgy kezdem el a futást. Amit, hogy visszakanyarodjak az elejéhez nem értem, miért nem próbálom beiktatni ismét véglegesen a napjaimba?  Még ha fél órát, akkor is. Mert amikor hazaérek a futásból, akkor nagyon tudok pörögni. Kétszer annyi mindent megtudok csinálni itthon, mint általában. Mindenhez van erőm, kimennek a fejemből a hülye gondolatok, úgy érzem mindent letudok győzni. Megcsinálom az addig halogatott dolgokat, kifordítom a négy sarkából a világot és közben az jár a fejemben, hogy igen, elmentem, legyőztem a tunyaságom, a kényelmességem, a ráérünk még gondolatomat, egyszóval legyőztem magam. Jó lenne, ha végleg így maradna, mert ez egy elég jó kis énidő lehetne megint, ami ráadásképpen nagyon hamar még a gyümölcsét is meghozza. 
Egyébként milyen jól tettem, hogy tegnap elmentem, mert ma reggel ahogy felkeltem és kinéztem az ablakon azt láttam, hogy már megint minden fehér. :( Hó esett hajnalban, szerencsére nem sok, de fehér az udvar. Nem is mondok semmit, úgy is tudjátok.
Ma már sajnos munka, de így hogy a hétfő kiesett annyira talán nem lesz hosszú a hét. 
Annyira szeretném, ha már minden nap igazi tavaszi idő lenne, jó idő, olyan egy szál pulcsis, félcipős. Amikor reggel kinyitjuk az ajtót, érezni szeretném a fű fanyar zöld illatát, azt amikor a levegőben először söpör végig feltartóztathatatlanul az a semmihez sem fogható igazi friss tavaszi levegő, ami kisöpör minden télit, itt ott már érezni lehet a korai gyümölcsfák első virágainak illatát, amikor már repked egy egy bogár, kezd felébredni minden és mindenki, amikor kilehet nyitni jó sokáig az ablakokat, beengedni a lakásba a kinti jó illatokat. Jó lenne este úgy lefeküdni, hogy másnap pikpak erre ébrednék. 


Megjegyzések

  1. Ahogy írsz a futásról, istenbiz meghozod az ember kedvét hozzá...:) - nekem most a legvisszatartóbb erő, hogy látnak, hogy futok... egyszerűen nincs olyan hely, ahol ne botolnék bele valakibe - sötétben meg nem akarok futni.
    Itt is szállingózik, most én sem szeretném, hogy essen valahogy...

    VálaszTörlés
  2. Talán jobban elindulnál futni, ha volna társ a futásban, ha ketten mennétek, így inspirálnátok egymást. Egyedül én nem is mennék, ill. a térdem miatt már nem is tudom bevállalni, elég a túrázás meg a biciklizés nyáron, de mikor futottam, mindig egy ismerőssel mentem. Jött értem, pár házzal feljebb lakott és együtt indultunk, úgy sokkal jobb volt. Egyébként irigylem a futókat, mindig arra gondolok, már nem bírnék lefutni egy km-t, ill. a végére biztos szörnyethalnék :D

    VálaszTörlés
  3. A leírásod alapján szinte már én is kedvet kapok a futáshoz, de persze nem fogok nekiállni. :-)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése